Az osztrák építészeti színtér legjelentősebb kiállítóhelyén Bécsben, az Architekturzentrum Wien-ben augusztus elejéig látható a háború utáni legizgalmasabb irányzatot, a brutalizmust bemutató kiállítás.

Hogy mi a brutalizmus? Sokféleképpen próbálják megfogalmazni a lényegét, miközben ez a lényeg maga is változott az idők folyamán. Kezdetben a Smithson építészpáros munkáiban az anyagszerűség, a szerkezeti elemek nyílt megmutatása dominált, később a meglepő formák, elsősorban nyersbetonból, Le Corbusier nyomán. A háború utáni modern építészet absztrakt, egyre anyagtalanabb megoldásaival szemben a brutalizmus nyers felületeivel és domináns, néha egyenesen agresszív formáival követelt magának figyelmet. Ez a pop-os gesztus az építészet esetében veszélyesebb, mint a képzőművészeti műveknél, hiszen az épületek akkor is folyamatosan szem előtt vannak, ha már éppen nem illeszkednek az aktuális trendbe, és nézőközönségük sem csak műértőkből áll. A stílus provokatív karakterének megfelelően ezért sem meglepő, hogy a brutalizmus megítélése végletes: azonnal dózer vagy műemléki védelem!

Kallmann McKinnell & Knowles / Campbell, Aldrich & Nulty, Boston City Hall, Boston, Massachusetts, USA, 1962–1969   Fotó: Bill Lebovic, 1981

Az eredetileg a frankfurti Deutsches Architekturmuseum (DAM) által rendezett, és most Bécsben látható SOS Brutalismus - Rettet die Betonmonster! (SOS Brutalizmus – Védjétek meg a betonszörnyeket!)  kiállítás azért is különleges, mert nem csupán kurátori koncepció áll mögötte, hanem a brutalista épületek megmentésének közösségi szándéka.  A DAM, a Wüstenrot Stiftung és az uncube magazin három éve létrehozta a #SOSBRUTALISM oldalt, ahova bárki elküldheti elsősorban a veszélyeztetett vagy egyszerűen csak különleges brutalista épületek fotóit és adatait. A weboldallal párhuzamosan a munkába minden közösségi platformon (facebook, instagram, tumblr, twitter, pinterest) be lehet kapcsolódni, bővítve a jelenleg több mint 1140 épületből álló adatbázist. Ez a hatalmas adatmennyiség képezte a kurátori munka alapját és adott egyedülálló lehetőséget arra, hogy a korábbinál differenciáltabb képet kapjunk a stílus változatairól. De nem csak az adatmennyiség miatt érdekes ez a kiindulópont, a gyűjtés módja a kurátori munkát is más megvilágításba helyezte, láthatóvá tette a tényt, hogy a kiállítás nem csak a szűk szakmai közeg, hanem egy közösség meglévő érdeklődését mutatja, a kurátor pedig a közösségi aktivitás mediátoraként lép fel.

Részlet a SOS Brutalismus - Rettet die Betonmonster! kiállításból   Fotó: Lisa Rastl

A kiállítás 12 installációs egységen, országok, illetve régiók szerint csoportosítva, fotókon, kisméretű öntött beton modelleken és jóval nagyobb hullámkarton maketteken mutatja be az épületeket. Bár a mi régiónkban egy-egy dominanciára törő épület mögött gyakran diktatórikus hatalmi berendezkedést sejtünk, a világ minden részéből érkezett fotók megmutatják, a helyzet nem ilyen egyszerű, építészeti forma és politika között azért nem mindig direkt a kapcsolat. Maguk a brutalista építészek sem csak meghökkentő formákat használtak, éppúgy jellemezte munkáikat a szociális érzékenység, a deklarált etikus magatartás, mint az a szándék, hogy az építőanyagokat természetes, nyers formájukban mutassák meg. Különösen a beton kínált erre sokféle lehetőséget, aminek felületét különbözőképpen (kefével, kalapáccsal) roncsolták, érdesítették, esetleg kavicsszórással vagy az öntésnél használt deszkazsaluzat lenyomatával tették izgalmassá. Ez a jellegzetesség az, ami a leginkább elterjedt, és ami nagyon megosztja a közvéleményt, hiszen az ipari racionalitás, a befejezetlenség, a roncsolás agressziójának lenyomatát mutatja, szinte provokálva a nézőt. Sokan a brutalizmusnak ezt a stíluselemét és expresszív formálását a brutalitással kötik össze, és pontosan ezt az asszociációt szeretné kiiktatni a kiállítás egyik poénja, a Veuve Clicquot luxusmárka kiállítási tárgyak között szereplő Brut pezsgője. BRUT – azaz száraz, nyers pezsgő, tessék inkább a nyers fogalmához és a luxushoz kötni a brutalizmust, nem a brutalitáshoz, na, meg pláne nem a külvárosi lakótelepek szociális lakásaihoz!

Az asszociációs sort folytatva: a Veuve Clicquot James Bondnak is kedvelt márkája volt…. és már itt is vagyunk Goldfinger Ernőnél (Artmagazin 2016/1. 46-51 o.), a brutalizmus kapcsán a kiállítás ezt a sztorit sem hagyja ki.

Kép a kiállítás bécsi megnyitójáról, a tablón háttérben Goldfinger Ernő   Fotó: eSeL

Már ennyiből is kiderülhetett: a kiállítás elsődleges célja nem az építészettörténeti, építészetelméleti alapvetés (erre ott a kapcsolódó katalógus!), inkább a stílus megismertetése a szélesebb közönséggel amihez kellemes eszközül szolgál egy üveg pezsgő vagy egy betonfiolányi parfüm. Ha van is illata a betonnak, a japán tervezőnő Rei Kawakubo valószínűleg nem erre épített a Comme des Garçons számára 2017-ben tervezett „Concrete“ fantázianevű nyersbeton csomagolású parfümjénél. De a kiállított csomagolás és illatminta a kurátor számára jó apropó arra, hogy felvillantsa mennyire érdekessé, sőt trendivé vált az elmúlt években a nyersbeton és maga a brutalizmus is. Csak itt a bécsi Museumquartier területén két kiállítás foglalkozott a közelmúltban a témával, 2012-ben a szovjet utódállamok brutalista épületeit láthattuk a Sowjetmoderne 1955-1991 című kiállításon, 2016-ban pedig a Kunsthalle rendezett (kissé felszínes) kiállítást Béton címmel.

Günther Domenig / Eilfried Huth, Osterkirche, Felsőőr, Burgenland, 1966–1969   Fotó: Architekturzentrum Wien gyűjteménye

A Velencei Építészeti Biennalén is évek óta visszatérő téma valamilyen formában a brutalizmus egy-egy alkotása, most éppen a tavaly lebontott londoni Robin Hood Gardens kapcsán. Az épület a szociális lakásépítés egyik brutalista ikonja, Alison és Peter Smithson alkotása, műemléki védettség alatt álló darabja volt. Megtartani a szociális háttér változása és az emelkedő ingatlanárak (dzsentrifikáció) miatt mégsem sikerült, ezért a Victoria&Albert múzeum kurátorai az épület egy lakás-szekciójának megszerzése, szokatlan, de érthető muzealizálása mellett döntöttek. Új szerzeményük egyes elemeit a 2018-as Velencei Biennálén állították ki, a koreai művész, Do Ho Suh installációjával. Azt, hogy milyen nehéz, talán lehetetlen is, épületeket kiállítási formában felidézni, papírból betonfalat imitálni, épületelemekből hitelesen tereket rekonstruálni nem csak a V&A velencei Robin Hood Gardens: A Ruin in Reverse című akciója, hanem a DAM bécsi kiállítása is jól mutatja. Ezért is kár lett volna, ha a bécsi AzW a Frankfurtból érkezett válogatást nem egészíti ki az ottani, bejárható osztrák brutalista építészet példáival. A bécsi társkurátor korrekt módon dokumentált épületekkel bővítette a kiállítást, sőt helyi épületekből származik a néhány kiállított bútordarab is. Meglepő, milyen sok brutalista épület született tőlünk pár száz kilométerre nyugatra, akár a közeli Burgenlandban, de éppen említhetjük a Wotruba-templomot is, mint a legismertebb látogatható bécsi brutalista épületet (Fritz Wotruba, Fritz G. Mayr, 1974-76).

Fritz G. Mayer, Fritz Wotruba, Szentháromság templom, Wien 23, 1974–1976   Fotó: Architekturzentrum Wien gyűjteménye, Margherita Spiluttini

A #SOSBRUTALISM adatbázisban csak néhány magyar épület szerepel, és ezek közül egyet sem láthatunk viszont a kiállításon. Megnézhető viszont eredetiben a stílus kiemelkedő budapesti épülete, az egykori Radelkis szövetkezet Csikvári Antal tervei szerint felépült óbudai központja (III. Laborc utca 3.) vagy Jánossy György számos munkája, Salgótarjánban a Karancs Szálló, a kazincbarcikai és a karcagi kórházak, vagy budai lakóháza a Gyorskocsi utcában. Vagy Zalotay Elemér 1968-ban készült és ma is látogatható szputnyikfigyelő állomása Szombathelyen (ELTE Gothard Obszervatórium, Szent Imre herceg útja 112.), amit ma megnézni ugyanolyan izgalmas, mint valaha szputnyikokat figyelni.

Zalotay Elemér: Szputnyikfigyelő   Fotó: Topor Tünde, 2018